2010. április 11.

Húsvét 2. vasárnapja


 

Napi evangélium:

Amikor a hét első napján (húsvétvasárnap) beesteledett, Jézus megjelent a tanítványoknak ott, ahol együtt voltak, pedig a zsidóktól való félelmükben zárva tartották az ajtót. Belépett, és így szólt hozzájuk: „Békesség nektek!” Miután ezt mondta, megmutatta nekik a kezét és az oldalát. Az Úr láttára öröm töltötte el a tanítványokat. Jézus megismételte: „Békesség nektek! Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.” E szavak után rájuk lehelt, és így folytatta: „Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek nem bocsátjátok meg, az nem nyer bocsánatot.”

A tizenkettő közül az egyik, Tamás, vagy melléknevén Iker, nem volt velük, amikor Jézus megjelent nekik. Később a tanítványok elmondták neki: „Láttuk az Urat.” De ő így szólt: „Hacsak nem látom kezén a szegek nyomát, ha nem érintem ujjaimat a szegek helyéhez, és nem tapintom meg kezemmel oldalát, én nem hiszem!”

Nyolc nap múlva ismét együtt voltak a tanítványok Tamás is ott volt velük. Ekkor újra megjelent Jézus, bár az ajtó zárva volt. Belépett és köszöntötte őket: „Békesség nektek!” Tamásnak pedig ezt mondta: „Nyújtsd ide az ujjadat és nézd a kezemet! Nyújtsd ki a kezedet és érintsd meg oldalamat! Ne légy hitetlen, hanem hívő!” Tamás így válaszolt: „Én Uram, én Istenem!” Jézus ezt mondta neki: „Most már hiszel, Tamás, mert láttál engem. Boldogok, akik nem láttak, és mégis hisznek!” Jézus még sok más csodajelet is művelt tanítványai szeme láttára, de azok nincsenek megírva ebben a könyvben. Ezeket viszont megírták, hogy higgyétek: Jézus a Messiás, az Isten Fia, és hogy a hit által életetek legyen benne.

Jn 20,19-31

Elmélkedés:

Gondolatok a napi evangélium kapcsán

Az Atya hozzánk hajló irgalma

Ma, húsvét 2. vasárnapján az Isteni Irgalmasságot ünnepeljük, amellyel földi életünkben a szentgyónások alkalmával rendszeresen találkozunk, s amelyre megítéltetésünkkor is számíthatunk majd. Keresztény hitünk szerint földi életünk utolsó nagy állomása, a halál után minden ember Isten elé áll és számot ad egész életéről. Halálunk, illetve feltámadásunk utáni további sorsunk attól függ, hogy milyen volt az életünk. Ha Isten szándékait és parancsait megvalósítva a jóra törekedtünk és azt valósítottuk meg, a mennyország örök boldogságába jutunk. Ha viszont életünk során elutasítottuk Istent, visszautasítottuk szeretetét és semmibe vettük parancsait, akkor a földön megkezdett Isten nélküli életünk örökké fog tartani a kárhozatban. Hitünk szerint az is bizonyos, hogy ez az ítélet igazságos lesz, azaz mindenki a saját életével, jócselekedeteivel vagy éppen mulasztásaival kiérdemelt jutalomban vagy büntetésben fog részesülni.

Amikor az Egyház időről időre figyelmeztet minket erre a ránk váró és senki számára el nem kerülhető ítéletre, akkor ezt elsősorban nem az elrettentés, hanem sokkal inkább a reménykeltés szándékával teszi. Felkelti bennünk a reményt, hogy eljuthatunk a mennyországba és elnyerhetjük az üdvösséget. Reményünk alapja pedig az, hogy nem csak az isteni igazságossággal találkozunk majd, hanem az isteni irgalmasságra is számíthatunk. Igen, bűnös életünk ellenére is számíthatunk a végtelen irgalomra, amely nagyobb a mi vétkeinknél.

Az isteni irgalmasságról csodálatos tanítást ad nekünk Jézus, amikor példabeszédekben tanít. Az elveszett bárányról (Lk 15,1-7), az elveszett drachmáról (Lk 15,8-10) és az elveszett (tékozló) fiúról (Lk 15,11-32) szóló példabeszédek mind azt a mondanivalót hordozzák, hogy az isteni irgalmasság utoléri az embert. Az irgalmas Isten örül a megtérő bűnösnek és azt szeretné, hogy mindenki visszatérjen az atyai házba. Saját küldetéséről szólva Jézus a következőket mondja: „Nem az igazakat jöttem hívni, hanem a bűnösöket” (Lk 5,32). Az irgalom tehát azokat érinti meg, akik beismerik bűnös voltukat és bocsánatot kérnek Istentől.

Amikor találkozunk a bűneinket megbocsátó Istennel és az ő irgalmával, felmerül bennünk a kérdés: Megérdemeljük ezt a nagy irgalmat? Főként akkor, ha újra és újra elkövetjük ugyanazokat a bűnöket és sorozatosan hűtlenek leszünk, megérdemeljük, hogy újból és újból megbocsásson nekünk? Emberileg nézve talán nemmel kell erre válaszolnunk. De nem is emberi érdemünk miatt nyerünk bocsánatot, hanem Isten Fiának érdemeire való tekintettel, azaz Krisztus halálának, engedelmességének és önfeláldozásának köszönhetően. Ezen a ponton azonnal észrevesszük, hogy a bűnbocsánat szoros kapcsolatban áll Jézus kereszthalálával. Másként fogalmazva: a bűnbocsánat forrása Jézus kereszthalála. Jézus az utolsó vacsorán másnapi halálára előre tekintve mondja a következőket: „Ez az én vérem, amely sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára” (Mt 26,28). Jézus azért adta oda életét, hogy a mi bűneink bocsánatot nyerjenek. Erre az összefüggésre, azaz a megváltó halál és a bűnbocsánat kapcsolatára emlékezünk minden szentmisében, amikor az átváltoztatáskor a pap megismétli Jézusnak ezen szavait: „Ez az én vérem kelyhe, az új és örök szövetségé, amely értetek és sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára”.

A megbocsátásról és az isteni irgalmasságról elmélkedve nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy utánoznunk kell ezt az irgalmasságot, természetesen nem Isten felé, hiszen ő nem követhet el semmiféle bűnt ellenünk, amit nekünk meg kellene bocsátanunk, hanem embertársaink felé, akik megbántanak minket. Jézus mondja: „Legyetek irgalmasok, amint mennyei Atyátok is irgalmas” (Lk 6,36), majd pedig így folytatja: „Bocsássatok meg egymásnak és nektek is megbocsátanak” (Lk 6,37). Bár néha emberileg nehéznek vagy szinte lehetetlennek tűnik, hogy megbocsássunk azoknak, akik ellenünk vétenek, mégis ez a kötelességünk, hiszen a Miatyánk szavai szerint csak így számíthatunk az isteni igalomra: „Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek”. A kereszten szenvedő Jézus maga ad nekünk példát arra, hogy minden élethelyzetben el kell jutnunk a bocsánatra, amikor szenvedésének órájában így imádkozik: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek” (Lk 23,34). Nyilvánvaló, hogy nem kérné ezt Jézus, ha nem bocsátana meg ő is szívből az őt bántalmazó embereknek. Nyilvános működésének elején így kezdte tanítását: „Tartsatok bűnbánatot!”, majd pedig élete végén, utolsó szavaival is a bűnbocsánatról beszél. Ő, aki az emberek részéről nem kap irgalmat, irgalmas marad mindvégig.

Mai elmélkedésünket az Isteni Irgalmasság vasárnapján egy olyan gondolattal zárjuk, amely a feltámadás és az irgalmasság kapcsolatára világít rá. A mennyei Atyának azt a cselekedetét, hogy feltámasztotta Jézust a halálból, úgy is értékelhetjük, mint az Atya irgalmának lehajlását a Fiú felé. S ha ezt a gondolatot továbbvisszük, akkor a mi feltámadásunk sem lehet más, mint a mennyei Atya irgalmának lehajlása hozzánk. Nem kell tehát félnünk a halál utáni ítélettől, hiszen él bennünk a remény, hogy találkozni fogunk az irgalmas Atyával és a mennyországban örökre vele élhetünk.

Horváth István Sándor

Imádság:

Ó, irgalmas Jézus, hallgass meg engem!
Szívednek kegyelme térítsen meg engem!
Szívednek fénye világosítson meg engem!
Szívednek fájdalma indítson meg engem!
Szívednek sebe fogadjon be engem!
Szívednek vére engeszteljen ki engem!
Szívednek érdeme szenteljen meg engem!
Szívednek keresztje erősítsen engem!
Szívednek töviskoronája díszítsen engem!
Szívednek irgalma karoljon fel engem!
Szívednek szelleme éltessen engem!
Szívednek tüze hevítsen engem!
Szívednek lángja gyullasszon föl engem!
Szívednek szeretete ragadjon el engem!
Szívednek méltósága emeljen föl engem!
Szívednek dicsősége dicsőítsen meg engem!
Szívednek szemlélete változtasson meg engem!
Szívednek öröme lelkesítsen engem!
Szívednek birtoka elégítsen ki engem!
Szívedben élni-halni engedj, kérlek!
Ó, Jézusom, szeretni csakis téged!
Ó, édes Szív, hadd éljek boldogul,
E földön most s örökké majd ott túl!

Liguori Szent Alfonz

Forrás: http://evangelium.katolikus.hu/