2010. május 2.

Húsvét 5. vasárnapja

Napi evangélium:

Abban az időben: Amikor az áruló Júdás kiment a teremből, Jézus beszélni kezdett: „Most dicsőül meg az Emberfia, s az Isten is megdicsőül benne. Ha Isten megdicsőül benne, Isten is megdicsőíti őt saját magában, sőt hamarosan megdicsőíti. Fiaim, már csak rövid ideig vagyok veletek. Új parancsot adok nektek: Szeressétek egymást! Amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást. Arról tudják majd meg, hogy tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt.”

Jn 13,31-33a 34-35

Elmélkedés:

Gondolatok a napi evangélium kapcsán

Szabadító szeretet

Az elmúlt napokban érdekes kis történetet olvastam egy Indiában élő papról, illetve szerzetesről. Egy délután az atya a városszéli ligetes erdőben sétált, amikor az egyik fa ágán észrevett egy madarat. Madarat persze látott már máskor is, de ez a kis állat itt furcsán viselkedett. Mozdulatlanul ült az ágon, s egész testében remegett. Vajon mi okozhatja különös viselkedését? – kérdezte magában az atya, s szemével keresni kezdte a magyarázatot. Hamar megtalálta. Néhány méterrel lejjebb, a fa lábánál egy kígyó ágaskodott a magasba, egyenesen a madárka felé, akit szemmel láthatóan zsákmánynak tekintett. A kígyó egyre magasabbra próbálkozott nyújtózni, hogy elkaphassa a madarat, de ez nem sikerülhetett neki. S bár a madárka biztonságos magasságban volt, oly magasan, hogy a kígyó nem érhette el, mégis megdermesztette a félelem. Emberek esetében halálfélelemnek mondanánk, amit a madár érezhetett ezekben a percekben. A pap egy ideig csendben szemlélte a két állat különös tekintetét, majd sétabotjával ütögetni kezdte az egyik fa törzsét. A kígyó felfigyelt az erős zajra, s amikor megpillantotta a nála nagyobb és erősebb élőlényt, leendő zsákmányáról lemondva leereszkedett és elkúszott a fűben. A madár félelme erre megszűnt, talán most értette meg, hogy a kígyó valójában nem is árthatott volna neki ebben a helyzetben, s a következő pillanatban szárnyait kiterjesztve boldogan felröppent a magasba. Bár ezt korábban is megtehette volna, mégis megbénította, tehetetlenné tette a félelem korábban.

Az utolsó vacsorán az apostolokat is ehhez hasonlóan béníthatta meg a félelem, amikor Jézus arról beszélt, hogy valaki közülük el fogja árulni. S néhány órával később tehetetlenséget és félelmet érezve menekülnek el, amikor az Olajfák-hegyére Júdás vezetésével megérkező katonák elfogják és elvezetik mesterüket. A következő napok Jézus szörnyű kereszthalálától egészen a húsvéti feltámadásig, illetve a feltámadt Jézus megjelenéséig és a vele való találkozásokig szintén a félelem jegyében telnek. Az evangéliumok beszámolnak arról, hogy félelmükben bezárkóznak. Félelmükből annak megtapasztalása mozdítja ki őket, hogy Krisztus él. Ekkor értik meg, hogy Jézus szeretetből vállalta a szenvedést és a halált, s feltámadásában a mennyei Atya Jézus iránti szeretete nyilvánult meg. A Feltámadottal való találkozás békességgel és szabadsággal tölti el az apostolokat, s olyan örömmel, olyan felszabadultsággal indulnak el a tanúságtétel és az igehirdetés új útján, ahogyan a szabadságát felfedező madár száll fel a szabad égbe.

A félelem és az aggódás sokszor bennünket is megbénít, tehetetlenné tesz. Úgy gondoljuk, hogy nincs biztonságban az életünk. Ebből az állapotból azonban ki tud billenteni minket, ha a megváltó Jézusra, a szeretettel felénk forduló Istenre gondolunk. A gonosz állandóan leselkedik ránk, szüntelenül próbálkozik, hogy ártson nekünk, a vesztünket akarja és zsákmánynak tekint minket, mint a kígyó a madarat. Mi pedig, amikor észrevesszük a veszélyt, reszketünk a félelemtől, bénultan szegezzük tekintetünket annak forrására és elfeledkezünk arról, hogy könnyedén elmenekülhetnénk. Ekkor érkezik meg hozzánk a megváltó, szabadító Jézus, és újra felfedezzük szabadságunk, életünk, örömünk terét. Fedezzük fel a szeretet terét, a szeretet légkörét, amelyet Isten biztosít számunkra élettérként! E felismerés indítson bennünket embertársaink szeretetére, hogy úgy szeressünk mindenkit, ahogyan a megváltást és a szabadságot hozó Krisztus szeret minket.

Horváth István Sándor

Imádság:

Urunk, Jézus, te úgy szerettél bennünket, hogy egykor életedet adtad értünk, s úgy szeretsz minket, hogy most is nekünk adod magad. A veled való élet biztosítja számunkra azt a szabadságot, amely megteremti a szeretet légkörét, hogy szabadon szerethessük Istent és embertársainkat. Te szabadon, minden kényszer és minden félelem nélkül adtad oda életedet, hogy megismerhessük a te végtelen, határtalan szereteted. Taníts bennünket arra, hogy mi is szabadon és nagylelkűen ajánljuk fel életünket Isten és az emberek szolgálatára!

Forrás: http://evangelium.katolikus.hu/