Darab Károly:

A postás és az áramszünet

 

Tél volt, hideg tél. A kutyatányérba belefagyott a velős csont, az utcák szánkó pályává változtak, s nekem, mint helyettes postás kézbesítőnek ilyen körülmények között kellett neki vágnom az egyes számú kézbesítő körzetnek.

A reggeli eligazítás során mintha hallottam volna, hogy a faluban áramszünet lesz, de mivel sok volt a levél és az Ingyen Piac, ez teljesen kiment a fejemből.

Az első meglepetés K. Tündiék háza előtt ért, ott ugyanis 20 percig nyomtam a csengőt, mire nem jött ki senki. Ajánlott levele jött K. Tündének, mindenképp alá kellett íratni. Bemásztam a kerítésen, erre kinyílt a nagykapu. Az udvar rejtekéből hetvenkét kg-os komondor száguldott felém. Csak nem megijedni – mondogattam magamban, s a tízóraira szánt reggelimet feláldozva bezuhantam a konyhába.

K. Tündiéknél az ajtó mögött a konyha van. K. Tünde reggelizett. Engem is megkínált. Igen kipihent állapotban lévő menyecske, mert én igen megizzadtam. Főzött kávét, és még egyszer megkínált. Kifelé már a kutya sem mert bántani, megérezte a vánszorgó postás fáradt szagát.

Na jó, menjünk tovább. K. Gáborné született Lukács Cecília nem tudhatta, hogy megyek, hogy olyan korán megyek, mert a szobába benyitván enyhe erőfölényt mutatott D. Gáspár szembe szomszédi kéményseprő irányában a lestrapált franciaágy közé szorulva. Hirtelen nem is tudott köszönni, D. Gáspár feje ugyanis beszorult az áramszünet miatt kiolvadt hűtőszekrény fagyasztójába. Mint utólag megtudtam, az elromlott háztartási gépet volt szerelni. K. Gáborné született Lukács Cecília hites férje ez idő tájt épp vadászni volt, a helyi újság szerint kapitális trófeát lőtt.

Még az öregapámtól tanultam, aki szintén postás volt, s még ma is élne, ha meg nem halt volna, hogy aszonygya: a levélnek mindenképpen kézbesülnie kell. Meg osztán: a postás mindig egyszer csenget. Másodszor csak akkor, ha az elsőre nem jönnek ki. A fene megeszi ezt az elektromos áramot, én jól bele szoktam rúgni a kapuba, oszt erre általában kijönnek. No meg így megtudom, hogy van e kutya. Habár mióta kutyatápot hordok magammal, maguktól is előjönnek.

Egyszer, – ezt el kell meséljem – úgy húsvét, vagy húsvét táján megyek az Ellához. Kézbesíteni. Mind a ketten azt hittük, hogy nincs otthol az ura. Ebből aztán lett a probléma. Beérek a körzetből, oszt kérdezi a feleségem. Mert ő a postamester. Hallom, hogy vótál az Ellánál. Mije vót neki? Hát, mondom én, – vót annak mindene. Levél is, újság is, miegymás. Mér kérdezi kedves főnökasszony? Hát csak azért, mert az ura egy fél óráig nem tudott bemenni, csengetni meg hiába csengetett, mert áramszünet vót. Ja, azért beszélünk ilyen piszok tanyasiasan, mert mindketten városban nyőttünk föl.

No meg osztán – habár ez postai titok – az is megtörtént, hogy K. Elek 103-as postai kézbesítő piszkosul berúgott, mire a Viola úthoz ért. Mán az összes posta őt keresi, én is, mire nagy nehezen megtalálom. Elek bátyám a parkban aludt a mimóza bokor aljában, feje alatt a bicikli, meg a kispárna, a kézbesítőtáska. Kértünk a szomszédtól egy utánfutót, az öreget bemálháztuk, s meg sem álltunk vele a kocsmáig. Ott bevert 2x2 liter oportót, oszt mingyán magához gyött.

Na, ezt se lehet kihagyni: Kisnagy Bandi bácsi 114-es számú kézbesítővel esett meg. Kurva panelos körzete volt, tele négyemeletes házakkal. Persze a harmadik és a negyedik emeletre mindig szólt valami. Az öreg egyszerűsített. Az utalványzót aláírta, a pénzt a borravaló levonása után bedobta a levélszekrénybe. Csak Ló Gáspár nyugalmazott drótháló kifeszítőhöz ment fel mindennap, mert egyszer akciós áron vett egy török turistabuszon 103 üveg 72 fokos angol konyakot, amiből még tartott. Mikor az utolsó üveggel is megitták, Bandi bácsi elmondta Gáspi bácsinak, hogy az új szolgálati szabályzat értelmében balesetvédelmi szempontból ezentúl tilos a kézbesítőnek a lift nélküli házban gyalog kézbesíteni. Az öreg drótos értett a szóból, adott egy kulcsot a saját levélszekrényéhez. Mint utólag kiderült, Ló Gáspár saját konyhapénzén vett egy üveg konyakot, s hogy a felesége észre ne vegye, a postaládába rejtette, amire aztán mindketten rájártak. 114-es emberbaráti szeretetből kapott egy piros pontot, az üveget nem ő váltotta vissza.
Vannak szomorú dógok is a postán. Gyöngyösorosziban, ahol sok a sokgyerekes családi pótlékból élő állampolgár úr, egyszer, még a régi időbe kitették a postára a fekete zászlót. A postamester ki8nt cigizik a lépcsőn, arra gyön a Gazsi. Ki hótt meg? – kérdezi. Hát Brezsnyev. – válaszolja a postamester. Nem is tudtam, hogy ő is oroszi volt, vakargatja a fejét a cigány, s elballagott.

Ha mán a postamesternél tartunk. Igen jó asszonyok. Én ismerek egyet, az csak a magán leveleket olvassa el. De úgy ám, hogy fel se kell bontani a levelet. Aláteszi az UV fény alá oszt kész. Habár egyszer itt is adódott probléma. Mármint a hiányos címzés miatt. Rettentő Alfréd panaszos levelet írt Göncz Árpádnak, hogy sok a nyugdíja, meg hogy a bótos is egy dekával több lókolbászt mér neki mindig. A postamester vakargassa a fejét. Ki ez a Göncz Árpád? Mintha már hallottam volna. De a kupertán csak ennyi vót: Göncz Árpád miniszterelnök úrnak országház. Buda. Pest. Se irányítószám, se semmi. Na olvassuk csak el. Rettentő Alfréd hetente 112 panaszos levelet szok írni, de ez nem stimmel. Mér nincs rajta irányítószám? Míg ezen tűnődött, meggyütt az Ambruzs Attila. Sűrű orgonaillat csapta meg a dohos csomagraktár levegőjét. Attilánál nem volt fegyver, csak egy használt postásigazolvány, így beinvitálták. Viszkivel kínálták, mert kocsival vót és elbeszélgettek. Ambruzs egy barna ceruzával pipálgatta a papírokat, merthogy ő akkor mán nem is raboló, hanem ellenőr. Mikor kész vót az okirati ellenőrzéssel, szétnézett a raktárban. A kurva életbe – morogta magába. Ezek a pornó újságok le vannak fóliázva. Végülis egy Dörmögő Dömötörnél állapodott meg. Megfejtette a rejtvényt, szolgálati lapon beküldte, s nyert egy egyszemélyes utazást Sátoraljaújhelyre. Szegény postás lányok azóta se látták.

Ja, megvan az irányítószám: 39-80. 8-as cella.