Egy esztendő a gyermekkorból


 

1937. január 1. A felkelő nap aranysugarai lassanként szűrődtek át az egyre vékonyodó felhők közül. Egynéhány hópihe szállingózott még szilveszter napján és éjszakáján a lehullott nagymennyiségű hólepelhez. Az emberek igyekeztek az ünnepi nagymisére, miközben a napsütötte hókristályok elkápráztatták a szemeiket.

Mindenki örült a vastag hótakarónak. A gazdák mondogatták egymásnak, hogy nagyon jót tesz az árpa, búza és a rozsvetéseknek, megvédi őket az amúgy is kemény téli fagyoktól. A gyerekek a szánkózás várható örömeiről beszéltek.

Ezen a délelőtti szentmisén az akkori plébános, Tóth Balázs a megszokottól is többet prédikált. Nemcsak mi gyerekek, de a felnőttek is fázhattak az amúgy is hideg templom falai között. A mise után az emberek a templom előtt kívántak egymásnak nagyon boldog újesztendőt.

Elfigyeltem őket, amint egy férfi a másiknak úgy köszönt, hogy bal kézzel megemelte kalapját és jobb kézzel kezet fogott. Ez nekem nagyon tetszett. Amikor hazamentünk, édesanyám az asztalra tálalta az ünnepi ebédet. Ő azért nem jöhetett el a misére, mert az akkor még kétéves testvéröcsémre vigyázott.

Én még ebéd előtt bementem az első házba, melynek az ablakai az utcafrontra néztek, és elővettem a kasznifiókból édesapám ünneplő kalapját, fejembe tettem, ami még a két fülemet is eltakarta, bal kezemmel megemeltem, és jobb kezemet nyújtottam egy képzeletbeli férfi felé boldog újévet kívánva. Mikor hátranéztem, akkor lepődtem meg, mivel az ajtó félig nyitva volt, szüleim figyelték, hogy mit csinálok. Édesanyám meg is kérdezte, hogy mire jó ez a kalapemelgetés.

Bevallottam, hogy én is újévet köszöntök, mint a bácsik egymásnak. Jót mosolyogtak, és ebédelni hívtak. Délutánra már előkerültek a szánkók és az Apci, valamint a Szücsi utakat ellepték a fiatalok a késő esti órákig szánkózás céljából.

Vízkeresztkor még egyszer bemutatták a pásztorjátékot a kultúrházban. Másnap került sor a karácsonyfák lebontására, és ezzel véget értek a karácsonyi ünnepségek. A csörgős botok is felkerültek a padláson lévő kakasülőre, amelyeket a karácsonyi és újévi köszöntéseknél használtunk. A farsangi háromnapos bálokat úgy, mint más falukban szokás volt, így nálunk is, megtartották a kultúrházban. Ezt követő nagyböjtben húsvétig minden zajos táncmulatozás tilos volt. Ebben az időszakban lakodalmakat nem rendeztek. Húsvétkor szép napos idő volt. Mint faluhelyeken szokás volt, így Rózsaszentmártonban is, a feltámadási szentmise vonzotta az embereket. A templom zsúfolásig megtelt hívőkkel. Jelen voltak a leventék, egyforma sapkaviselettel, melyeket libatollakkal ékesítettek, valamint az akkori fúvószenekar, akik a népek énekét zenével kísérték. Másnap, húsvét hétfőjén az elmaradhatatlan locsolkodás váltott ki sok örömet, különösképpen a gyerekeknél. Abban az időben majdnem minden ház udvarán megtalálhatók voltak az ásott kutak, melyek nagyon finom kristálytiszta forrásvizet szolgáltattak a falu lakosságának. Locsolkodás napján az eladó lányokat ezekből a kutakból húzott vízzel szokták meglocsolni, hogy frissek legyenek egész évben.

Szüleim ezen a tavaszon és nyáron megengedték a folyamatos játszadozást, a faluban és a falun kívüli csavargást, mivel szeptemberben már az iskola első elemijébe kellett mennem, és attól kezdve nem sok lehetőségem maradt a játékra. A jelenlegi posta és a takarékszövetkezet övezetében volt a bányászkolónia, közepén volt a közös kemence, ahol a bányászfeleségek felváltva sütötték a friss kenyeret, lángost és a cipót. Mi, gyerekek kíváncsian figyeltük, hogyan lángol a kemencében a tűz, miközben az ott lakó gyerekekkel sokat játszadoztunk. Gyakran kimentünk az útra, mivel akkor nem volt ilyen forgalom, mint napjainkban és ott labdáztunk. A jelenlegi takarékszövetkezettel szemben lakott egy gazdaember családjával, és a bácsi mindig figyelte a játszadozásunkat a deszkakerítésre támaszkodva. Többen féltek tőle, mivel kövér ember volt, és a napbarnította arcán sötétbarna szemek tekintettek a járókelőkre. Ezen kívül nagy fekete bajusza is okot adott arra, hogy a gyerekek elkerüljék a közelségét.

Az én számomra viszont teljesen más volt ez a bácsi. Addig huncutkodtam, míg a labdát az udvarára sikerült berúgnom. Ekkor odamentem hozzá és köszöntem illedelmesen, ahogy az akkoriban szokás volt:

• Dicsértessék a Jézus Krisztus!
• Mindörökké! – hangzott a válasz.
• Megkérdezhetem, hogy hívják a bácsit?
• Tudod, kisfiam, amikor ilyen kicsi voltam, mint te, akkor engem Papp Jankónak hívtak, de a becsületes nevem Havellant János, de te csak szólítsál Jankó bácsinak.
• Akkor, Jankó bácsi, megmutatná nekem a lovait?
• Te ki fia vagy?
• Én a Fáczán Pál fia vagyok.
• Ismerem apádat. Megkötöm a kutyát és akkor bejöhetel, megmutatom a lovakat és a tehenet, aminek éppen kisborjúja van. Holnap lesz az első fejés, majd az én feleségem készít belőle pectejet, többen is eljöhettek enni belőle. Na, itt vannak a lovak a fészer alatt, mivel az istállóba melegben még az állatnak sem jó bent lenni. A lovakhoz mindig elölről kell odamenni! – hangzott az intő szó.

Mellénye zsebéből két szem kockacukrot vett elő és ideadta nekem, hogy a lovaknak egy-egy szemet a tenyeremből a szájukba adjak. Ezután szólnom kellett hozzájuk, az egyiket Csillagnak, a másikat Gyurinak hívták, megsimogattam és nem bántottak.

A nyáron a takarmány, árpa, búza és a rozs behordásakor a gyerekek kimentek a „Kakastanyáig”, bevárták, amíg jönnek a megrakott kocsikkal a lovas fogatok. Akkor még nem volt kiépítve Rózsa és Pernyepuszta (Petőfibánya) között a köves út, földút volt és esőben bizony nagy sárban közlekedtek. Legtöbbször azért mentünk olyan messzire, hogy a vendégrúdra felkapaszkodjunk, ezt akkor csimpeszkedésnek neveztük. Aki csimpeszkedett, annak kötelessége volt a lejtőn a kocsi fékezése, hogy a lovaknak könnyítsük a kocsi visszatartását. Én mindig bevártam Jankó bácsi érkezését, és az ő kocsiján csimpeszkedtem és fékeztem.

Aratás után a házak szérűire hordott gabonák szemeit cséplőgépekkel verték ki. A faluban négy cséplőgép volt, az akkori tulajdonosaik: Báti András, aki egyben a falu bírája is volt, Báti István, Kalyó Lajos és Nagy István. A cséplések befejeztével a gazdák lovas kocsikkal vitték az apci malomba őrölni a búzát, rozsot, melyekből a háziasszonyok finom kenyeret sütöttek. Ebben az évben jó volt a búza, kukorica, cukorrépa, valamint a szőlő termése. A gazdák nagyon örültek az az évi bő termésnek, mivel még a gyümölcstermés is bőséges volt.

Az akkori kis falunk határában nemcsak mezőgazdasági munkát végeztek az emberek, hanem szénbányászattal is foglalkoztak. Rózsaszentmárton lignit vagyona nagyon gazdag volt és ezért több bányát is nyitottak. Az én gyerekkoromban a IV-es, V-ös és a VI-os aknákból termelték ki a szenet. 1936 júniusában nyitották meg a VI-os aknát, amely már 1937-ben több tonna szenet biztosított. Az V-ös akna volt akkor a legveszélyesebb. Ebben az időben sajnos több baleset is bekövetkezett, mivel annyira vizes volt, hogy a bányászok nagy erőfeszítéssel tudták a szénnel megrakott csilléket a gyűjtőhelyekre eljuttatni.

1937 közepén édesapámat baleset érte. Az elszabadult csillék összeroncsolták a bal kezét, és emiatt középső ujját amputálni kellett a gyöngyösi kórházban. November elején pedig egy ecsédi négygyermekes édesapát ért baleset, kettős lábtöréssel szállították a kórházba. A bányákból kitermelt szénmennyiséget csillékbe rakva lovakkal vontatták a szénnemesítőhöz, ahol a lignitből kivonták a víztartalmat, és úgy szállították kötélpályán át az apci vasútállomásra. A szénnemesítőnél sokan dolgoztak, mivel három harmados műszak volt, és a könnyező falukból is jöttek ide dolgozni gyalogosan.

A jelenlegi községháza helyén volt a bányászkantin, ahol esténként szórakoztak, mulatták az időt, étkeztek, italoztak, legtöbb esetben cigányzene is volt. Mi, gyerekek az ablakon át figyeltük, hogyan szórakoznak a felnőttek. Ott hallottam először a bányászhimnuszt, mely nagyon szép és megragadó volt számomra.

Szeptemberben kezdődött az iskola. Több játszótársammal, Dóra Győzővel, Fáczán Jenővel, Fáczán Pistivel és Havellant Janival együtt kezdtük az első osztályt, ami akkor még elemi iskolának számított. Szabóné Rózsika néni, egy aranyos jószívű tanító néni volt, aki megtanított bennünket az írásra, olvasásra, számolásra. A vízvári tanyáról is jártak velünk gyerekek, akiket sokszor sajnáltunk, főleg az őszi esős időkben, mert fázva és sárosan érkeztek az osztályba.

Nagyon sokan voltunk első osztályosok, palatáblán, palavesszővel tanultunk meg írni és olvasni. Alapjában véve egy nagyon rendes osztály voltunk, egymást jól megértő és tisztelő lányok és fiúk kerültek össze. Erre nagyon megtanított bennünket Rózsika néni.

A karácsony közeledtével ismét előkerültek a csörgős botok, avval mentünk köszönteni a karácsonyt, az István és a János napokat. Nem mulasztottam el Jankó bácsi felköszöntését, aki nagyon örült és tíz fillért dugott a zsebembe, melyet nagyon szépen megköszöntem.

Úgy terveztük mi, gyerekek, hogy mint más években is, elmegyünk Szilveszter estéjén újévet köszönteni, de 1937. december 28-án a falu népe nagyon fájdalmas reggelre ébredt. A szénnemesítőnél reggel 6 és 7 óra között hatalmas gőzrobbanás történt. Gubis János rózsaszentmártoni sokgyermekes édesapa, és a Pajkos nevezetű apci lakos a helyszínen életét vesztette. Havellant István háromgyermekes és Laczik József munkások – mindketten rózsai lakosok – súlyos, maradandó égési sérüléseket szenvedtek. Ezen kívül még többen könnyebben sérültek meg. Ez a tragédia nyomasztóan hatott minden rózsai emberre, különösen azokra a családokra, akiket közvetlenül is érintett, ők még fájdalmasabban viselték a történteket.

Az év hátralévő négy napja a szorongásé, és a gyászé volt. Nem volt vigalom, a bányászkantin sem nyitott ki, elmaradt a nagy szilveszteri mulatság is, és mi, gyermekek sem mentünk újévet köszönteni. Édesanyám az év utolsó napjának estéjén vacsorát tálalt az asztalra, édesapám feljebb csavarta a petróleumlámpa fényét, hogy jobban lássuk egymást, mert már négyen ültünk az asztalhoz. Édesanyám rámosolygott édesapámra, miközben mindkettőjük szemében örömsugár jelent meg, és ezzel egy esztendő befejeződött a gyermekkoromból.

Rózsaszentmárton, 2005. július 12.

Fáczán József