Az iskola befejezése és a háborús évek

1943-ban iskolatársaimmal együtt én is befejeztem a hatodik elemit. Osztályunkból senki nem bukott meg. Tőlem voltak sokkal jobb tanulók is, én a közepesek közé tartoztam. Alapjában véve nem volt egy rossz osztály, sőt a negyedik után a tehetségesebbek elmentek tovább tanulni polgáriba vagy gimnáziumba. Az elemi iskola után a legtöbb fiú és lány munkát keresett Többek között én is így jutottam el a közeli Vízvár-tanyára az urasághoz. A búzatáblán aszatoltunk, ahol megismerkedhettem szücsi és ecsédi fiatalokkal is. Minden szombat késő délutánján volt a heti fizetés. Napkeltétől napnyugtáig dolgoztunk. Volt körülöttünk két pallér, akik nagyon szigorúak voltak és egy ispán is, akit Jakabfi Ottónak hívtak. A munka minőségét is megkövetelték.

Az aszatolási munkák végeztével, amikor már megérett a lenkender, kézzel kellett kitépni a földből a növényeket, melyek szára vékony és nagyon kemény volt. Mivel a kezeinket véresre törte, így ezt a feladatot nem igazán szívesen végeztük.

1944 januárjában több rózsai fiút is felvettek a bányavezetők családjaihoz mindenesnek. Én 13 évesen Bugsh László családjához kerültem, aki a bányaigazgató személyi titkára volt. Ők a VI-os aknánál laktak. Rajtuk kívül még több úri család is élt a szomszédságukban. A mindeneseknek kötelező volt hat órától délután háromig-négyig, vagy azon túl is dolgozni. Feladataink közé tartozott a vízhordás, a favágás, a kályhák begyújtása, hamuzása, a magazinból történő vételezés és egyéb házkörüli teendők ellátása. Ez a munkaviszony minden fiatal számára csak október végéig, november elejéig tartott, mivel a II. világháborús harcok elérték Heves megyét is. Sajnos 1944-ben Rózsaszentmárton lakossága egyre több fájdalmas napot élt át.

A fiatalokat és idősebbeket, s akik egyáltalán hadrafoghatók voltak besorozták katonának. A faluban levő lovakat hasonló módon sorozták, mint az embereket és vitték őket hadi munkára, többek között ágyúk vontatására. Akik a bányában dolgoztak mentesültek a katonai szolgálat alól, mivel a rózsaszentmártoni bányát hadi üzemmé nyilvánították.

Egyre több volt a légiriadó. Amikor megjelentek a falu felett a repülőgépek, a családok rémülten menekültek a pincékbe vagy a házilag készített óvóhelyekre. A hadi üzemeket különösen bombázták, de szerencsére a rózsai bányát nem érte légitámadás. Mai napig jól emlékszem arra az 1944-es őszi napra, amikor az egyik légiriadó alkalmával hosszabb ideig szólt a bánya szirénája, amely annyira hangos volt, hogy a szomszédos településeken is hallani lehetett. Ekkor már tudta a falu népe, hogy nagy baj következik. Rózsa felett egyre több vadászrepülő jelent meg, majd némi körözés után tovább haladtak Hatvan irányába körcsíkokat rajzolva. Hamarosan megszámlálhatatlanul sok nehézbombázó jelent meg ám ezek gyorsan áthúztak falunk felett. Később hatalmas robbanások hallatszottak és füstfelhők jelentek meg az égen. A hatvani vasúti pályaudvart érte szőnyegbombázás. Nagyon sok volt a halott és a sebesült. Több tűzoltó csoport is ment a környékről, így a rózsai bányatűzoltók is, akik visszatérve szörnyű látványról számoltak be.

A történések után egyre nyugtalanabbá vált a falu lakosságának élete. Hazánkat megszállták a német katonai alakulatok, s ebből Rózsaszentmárton sem maradt ki. Az akkori iskola osztályaiba szállásolták el őket. Akik csak tudták leszüretelték szőlőiket, letörték a kukoricájukat Kevés volt az őszi búzavetés részben az emberek, másrészt az igavonó állatok hiánya miatt. Tudatában voltak azzal az emberek, hogy falunkat sem kerüli el a háború, ezért nagyon sokan elásták az értékeiket a föld alá, különböző helyekre. Így többek között a zsírt, a szalonnát, a lisztet, a füstölt húsokat, a ruháikat, cipőiket és még sok más egyebet.

Közben a széntermelés is leállt – bár a VII-es akna hadiüzem volt – és a bánya vezetése sem volt már ura a helyzetnek a vészesen közeledő háború miatt.

Az emberek próbálták biztosítani családjaik életfeltételeit, míg a bányánál dolgozó munkaszolgálatosak menekülni próbáltak távolabb élő családjaik körébe. Akadtak olyanok is azonban, akik a bányában húzták meg magukat, s ott akarták átvészelni a háborút.

Kifosztották a bányászmagazint is. Aki csak tudta vitte az élelmiszereket, ruhákat, lábbeliket, cigarettát, lisztet, cukrot és egyéb áruféleségeket. Német katonák is érkeztek a magazinhoz három teherautóval és a polcokon illetve a raktárban maradt árukat felpakolták és elszállították. November közepétől teljesen zavarossá vált a falu élete. A hadigépezet és a tartalékos katonák visszavonulása jelezte, hogy nagyon közel van a front. November 20-án megérkeztek a németek nehéztüzérségi ágyúi és sürgősen hadrendbe állították a mostani Zrínyi-köz kertjeibe. Akkor ugyanis ez a köz jelentette a falu végét. Másnap hajnali három órakor hatalmas robbanások rázták meg a környező házakat.

A mi családunk akkor a mostani Iskola úton lakott és a kertünkben is volt egy német ágyú, amely a horti úton haladó szovjet tankokra lőtt. Ezen a hajnalon felriadtunk s emlékszem édesanyám nagykendőbe csavarta az akkor egy éves leánytestvérünket, miközben az ágyúk folyamatosan dübörögtek. Az első bomba november 22-én 14 és 15 óra között esett Rózsaszentmárton földjére a jelenlegi focipályától mintegy 20-25 méterre. A sorozatos ágyúlövések miatt a falu népe összepakolta legszükségesebb holmiját és menekültek a bányába és a pincékhez. Közben az orosz felderítők bemérték a német ágyúk állásait és repülőgépeket küldtek azok megsemmisítésére. Mondhatni: teljessé vált a zűrzavar. Két légópince is biztosított menedéket. Az egyik a volt teniszpálya közelében, a másik pedig a Horgasban volt. Ez utóbbit főleg a környéken lakó bányászok és családjaik vették igénybe. Emlékszem, hogy ezen a novemberi napsütéses délutánon a mi családunk több más családdal egyetemben a pincékhez menekült. A temető úton gyalogoltunk felfelé, hátunkon fehér lepedőbe és nagykendőbe kötözött holmikkal, miközben felettünk repülőgépek érkeztek és géppuskák ropogása hallatszott. Szerencsére azonban ekkor nem sérült meg senki.

Mivel nem volt ám mindenkinek pincéje, így a gazdák több családnak is szorítottak helyet és együtt vészelték át békességben a nehéz napokat. Ezek a pince tulajdonosok emberségből jelesre vizsgáztak. A túlélés volt a legfontosabb. A pincék megteltek lakókkal, miközben az arcvonal egyre közeledett.

November utolsó vasárnapjára szentmisét hirdettek a pincéknél lévők részére. Az istentiszteletre Szundi András pincéje előtt került sor, melyet az akkori plébános Demeter János celebrált. Számomra különösen emlékezetes marad, mivel ekkor ministráltam utoljára. Nagyon sokan vettünk részt ezen a misén. A hívek tiszta szívből imádkoztak, könyörögtek, miközben fájdalmas könnyek hullottak a szemekből. Az emberek ugyanis féltek a holnaptól.

December hatodikán éjjel két órakor erős morajlás hallatszott. Ágyúk, aknavetők, katyusák jelentették Rózsaszentmárton elfoglalását. A délelőtti órákban a pincéktől jól látható volt több légiharc és repülőgép-csata. A frontvonal fokozatosan tolódott Nógrád megye irányába. Néhány nap elteltével, amikor már egyre távolabbról hallottuk a puskák ropogását, többen merészkedtek vissza a faluba, otthonaikba. Ekkor szembesülhettek az emberek a háború okozta károkkal. Lassan mindenki visszatért és az emberek elkezdték rendbe tenni lakókörnyezetüket.

Kevés olyan lakás volt, ahol ne lett volna orosz katona elszállásolva, akik a szobákban szalmán feküdtek. Az ágyakat ugyanis a sifanokkal, a kaszlikkal és a telázsikkal együtt felaprították tüzelés céljából. Akkoriban több lakásban volt még berakott masina és búbos kemence. Azokban tüzeltek és azokon főztek, sütöttek. A beszállásolt orosz katonák rövid időközönként váltották egymást és vitték őket a frontra. Sajnos, akadtak közöttük nagyon durvák, akiktől féltünk, de voltak jószívűek is, akik még a kenyerüket is megosztották a háziakkal, különösen a gyerekekkel.

Karácsonyra újabb katonai alakulatok érkeztek és ezen a karácsonyon nem voltak gyertyákkal és szaloncukorral díszített fenyőfák sem. Nem tudtunk ünnepelni, bár volt egy kis örömünk abban, hogy a háború frontvonala egyre távolodott tőlünk. Bár megmaradtak az elmúlt hetek fájdalmas sebei, a rettegésből kezdtünk feloldódni. Nagyon sok család siratta elhunyt, eltűnt vagy fogságba esett hozzátartozóját. Minden nap vártak valakit az édesanyák, a feleségek, a gyermekek. Vajon a szeretett férj, édesapa mikor érkezik vissza szeretett családjához? Sajnos többen soha nem térhettek vissza a kemény orosz télből, a háborús csatákból.