Az iskolás évek

A szüleim 1937-ben írattak be az iskolába, s jól emlékszem, nagyon sokan voltunk első osztályos tanulók. Mai napig sem tudom miért, de a lakókörnyezet holléte megosztotta a gyerekeket. Megkülönböztetést véltem felfedezni, amikor azt hallottam, hogy : falusi, kolóniás vagy éppen tanyasi gyerek. Akadtak köztünk olyanok, akik a Vízvári tanyáról jártak a rózsai iskolába, naponta több km-t is legyalogolva. Sajnáltuk őket, különösen az őszi esőzések idején, amikor is sarasan, vizesen és bizony fázva érkeztek az osztályba. Én mindig egyenértékűnek tartottam a társaimat. Lévén az szegény, gazdag vagy akár egy bányavezető gyermeke.

Az iskolás évek alatt megismerhettem a tanítókat, a falu vezetőit, képviselőit. Kicsit később a bányavezetőket és a hivatalnokokat, mivel esetenként az iskolából nekem kellett elvinnem valamilyen papírokat a bányairodákhoz.

Ebben az időben a tantestület legkeményebb tanítói Szabó Lajos és Réfi Jenő kántor-igazgató urak voltak. Szigorúságuk miatt tőlük féltünk a legjobban. Szabóné Rózsika néni azonban csodálatos, jószívű tanítónő volt, akit nagyon szerettünk és tiszteltünk mi tanítványok is.

A tanító urak közül Jakab Feri bácsit szerettem a legjobban, aki számomra a legérthetőbben magyarázott és igyekezett tudása legjavát adni.

Nem tett különbséget a gyerekek között, mindenkit egyformán nevelt. Hatalmas erkölcsi erő sugárzott belőle. A falu határában két gyümölcsöskertje volt, melyet nagy gondossággal ápolt. A templomban kántort helyettesítő feladatokat is ellátott. Nekem nagyon tetszett az orgonajátéka és szép basszus hangja. Énekére különösen emlékszem, mivel akkoriban minden iskolásfiú be volt osztva ministrálni úgy a vasárnapi istentiszteletekre, mint az évközi litániákra. Persze a megjelenés kötelező volt, így én is sokat ministráltam. Egyébként boldog érzés töltött el, amikor megtudtam, hogy Feri bácsi emlékét ápolja az iskola, mivel jelenleg tanterem is őrzi a nevét.

Az akkori tanrendben hittan is szerepelt, melyet Tóth Balázs plébános oktatott. A Biblia ismeretére különös hangsúlyt fektetett. Az egyházi és világi énekeket Rózsavölgyi Pál kántor-tanító ismertette meg a diáksággal. A betanult liturgikus dalokat több szólamban is előadtuk jelesebb ünnepeken, mint például húsvétkor vagy Szent Márton napján. A világi énekeket pedig társadalmi ünnepeken és különféle rendezvényeken. Abban az időben - bár a falu lélekszáma kevesebb volt, mint most – a templom zsúfolásig tele volt a vasárnapi szentmiséken, nem is beszélve a jelesebb ünnepekről. Az egyházi rendezvények gyakori vendége volt a fúvós zenekar Nagy Péter karnagy úr vezetésével. Az együttes zenei kíséretével csendültek fel a népek énekei. A mise végén a kisbíró rendszeresen kidobolta az elöljáróság közleményeit.

Itt szeretném megjegyezni, hogy emlékezetem szerint sokáig nem volt az akkori grémium élén rózsai főjegyző. A 30-as években az én emlékezetem szerint Stephán Béla volt a főjegyző, aki szintén nem volt helyi illetőségű. Ma már jó érzéssel tölt el, hogy falunk életét jól felkészült, iskolázott vezetők irányítják. Az eredmények is látványosak. Persze abban az időben más jellegű feladatok voltak, főként, ha a II. világháború előtti és utáni évekre gondolok.

Iskolás éveimre visszagondolva, máig élénken élnek bennem azok a versek, dalok, melyeket anyák napján, a madarak és fák napján vagy éppen a majálison szavaltunk, énekeltünk. A majálisokat a pincéknél vagy a Kerek-hegyen tartották. A község lakossága úgy intézte ügyes-bajos dolgait, hogy ott tudjon lenni az ünnepségen. A gazdák kinyitották pincéjük ajtaját és mindenki kedves vendégnek számított, aki csak arra járt. Az ünnepségen mindig jelen voltak a település irányítói és a bánya vezetése is.

Az iskolások műsorával indult a program. Köszöntöttük az édesanyákat, ugyanakkor nagy teret kapott a természet dicsőítése is. Nagyon jól tudták akkortájt az emberek, hogy életfeltételeiket a természet kincseiből lehet fenntartani, ezért óvni, ápolni és védeni szükséges. Ezek a gondolatok nem csupán üres frázisok voltak, hanem tettekben is megnyilvánultak.

Szinte minden majálisra emlékszem még, de különösen arra a rendezvényre, amikor harmadik elemista voltam és elmondhattam egy rövidke verset, amely így hangzott:

„Árnyas erdőben szeretnék
Élni nyáron át
Nekem a zöld árnyas erdő
Vidám kedvet ád
Lomb s a fák, virágok
Mind csak intenek
Árnyaimban megpihenni
Óh, csak jöjj ide.

Minden ágon kis madárka
Játszik éneket
Velük együtt énekel
A sok vidám gyerek
Örülnek a sok virágnak
S a napsugárnak
Boldogságot kívánnak
Az édesanyáknak.”

A szavalat után ugyanezt megzenésítve énekelte az iskola kórusa, amelyet Rózsavölgyi kántor úr vezényelt. Ma is őrzöm emlékeim között, hogy sok édesanya örömkönnyeket ejtett, köztük azén édesanyám is. Az ünnepi műsor keretében még egy szép dalra emlékszem, amit előadtunk:

„Rajta fel íme már
Süt a napsugár
Völgyeken bércen át
Száll az illat ár
Jertek társak a szabadba
Szép a nagyvilág
Aki velünk együtt érez
Fel a bércre hát
La-la-lala-la-la-lala...”

Mint minden majális úgy ez is este felé véget ért. A nap már kezdett nyugovóra térni, mi pedig még egy szép énekkel búcsúztunk az erdőtől, a madaraktól.

„Alkonyodik már a nap
Minden hosszabb árnyat kap
Fákon a szárnyas kis sereg
Takarodót csicsereg

A virág is álmos már
Feje jobbra s balra jár
Én is beballaghatok már
Adjon Isten jó éjszakát”

Ezzel ért véget a majális, a cigányzene is elcsendesedett, mindenki elindult hazafelé. Egyre távolodtunk a hegyektől, bár a pincéktől még hallatszott néhány víg kedélyű kurjantás. A szép nap alkalmából és persze az elfogyasztott finom boroktól az emberek dalra fakadtak, s gyönyörű magyar dalokat énekeltek.

A finom borokról jut eszembe, hogy a 30-as, 40-es években nagyon sok szőlőültetvény volt a rózsai határban, méghozzá kiváló nemesített fajtákból. Ezek közül a legjobbak talán az Oportó, a Mézesfehér, a Mathiász János, a Saszla és az Erzsébet királyné fajták voltak. Voltak persze direkt termő fajták is, mint például a Noa, a Delevári, az Otelló, a Szlanka, melyeket gyors termőre fordulásuk és igénytelenségük miatt telepítettek. Az ezekből készült borok nem voltak olyan értékesek.

Az idősebb emberektől hallottam, hogy a legfinomabb borokat a pincék környékén és különösen a Köves-tetőn telepített szőlőkből nyerték. Az ott termesztett szőlők magas cukorfokát az akkori gazdák a földek földrajzi fekvésével és geológiájával indokolták. A föld felszíne alatt ugyanis az iszapkő és az andezit tárolja a nap melegét, és hűvösebb időkben kibocsátja az akkoriban tőkés-telepítésű szőlőkre. A növények védelmét háti permetezőgéppel, évente 2-3 alkalommal végezték. Kékkő, majd később rézgálic oldatot használtak. A lisztharmat ellen már abban az időben is védekeztek a gazdák. Kénport használtak, melyet arra a célra készített pumpás szerkezettel juttattak a hajnali harmatos szőlőre. A permetezést 15-16 éves fiúk is végezték. Akkor tanultam meg, hogy a tőkés telepítésű szőlőnek négy oldala van, s ha valaki nem ennek tudatában szórta ki a növényvédő szert, annak foltos és hiányos lett a tőkéje. Ezt messziről látni lehetett.

Az 1920-as-30-as években, de még a háború után is sok borkereskedő kereste fel Rózsaszentmártont. Sőt a környező településekről is – mint például Palotás, Lőrinci, Heréd, Nagykökényes, stb. – innen vásárolták jelesebb ünnepekre, lakodalmakra a jó minőségű bort.

Bár tudom, hogy azóta megváltoztak az életkörülmények, mégis többször elgondolkoztam azon, hogy egy ilyen nagy értékű és kiváló adottságokkal rendelkező szőlőtermő területet nem kellene-e ismét művelés alá helyezni? Abban az időben sok családnak adott megélhetést a szőlőművelés és a földekkel való foglalkozás. A szántóföldjeink például az 1920-as évektől tudták biztosítani a falu lakosságának a kenyérrel való ellátását, beleértve a bányász családokat is. Voltak azonban, akik summásként más tájakon dolgoztak és így biztosították a megélhetést családjuknak. A bányász családok éléskamráját a magazinból töltötték fel minden hónap közepe táján. A magazin aránylag jól el volt látva minden szükséges áruval, elhelyezkedését tekintve pedig a mostani vízmű környékén levő nemesítő üzemnél volt. Ennek a bányász-magazinnak Trenka Jenő volt a vezetője.

A falusi és a bányász családok között egyre jobb és barátibb kapcsolatok alakultak ki. A faluba és a bányász-kolónia területére, valamint a nemesítő környékén levő bányász lakóházakba egyre több jó képzettségű bányavezetők, iparosok és vájárok költöztek családjaikkal. Néhányuk nevét szeretném megemlíteni: Jámbor Miklós bánya-főmérnök, Tilesh Lajos bányamester, Dorner Lajos gépészeti-, valamint Antal Gyula villamos szakember.

Bár a bánya azóta megszűnt Rózsaszentmártonban, mégis sokan választják lakóhelyül ezt a kis mátraaljai települést. Nem véletlen ez, hiszen lenyűgöző panorámájú környezetben fekszik. Gyakran hallom, hogy ez is idegen, az is idegen, meg, hogy pestiek. Már az előzőekben is utaltam arra, hogy a régebbi időkben is jöttek ide lakni emberek, ám túlnyomó többségük be is illeszkedett a falu életébe, sőt tettek (s tesznek ma is) a községért.

A bányászat dinamikus fejlődésnek indította a falut. Lakóházak sora épült, viszonylag magas szintre emelkedett a sport, de látványos előrelépés történt a kultúra, az egészségügy és az oktatás területén is.

Emlékezetem szerint a 30-as években dr.Dónát Dezső volt a bánya és a falu orvosa, noha az újszülötteket az apci dr.Szálka József orvos látta el védőoltásokkal. Később dr.Lábady Győző lett a bánya orvosa. Hosszú ideig végezte településünkön a gyógyító munkát. A bánya baleseteknél többször a föld alatt a szénfal mellett mentett életeket. Elköltözése után több orvos is a falunkba költözött, de viszonylag kevés időt töltöttek itt. Említést érdemel azonban dr.Kozma Pál, aki több éven át tevékenykedett Rózsaszentmártonban.

Nem lenne teljes a visszaemlékezésem, ha a jelenlegi doktornőről, dr.Pető Máriáról megfeledkeznék, hiszen már több mint 25 éve végzi gyógyító munkáját községünkben. A fáradhatatlan orvosnőt a falu lakossága mélyen a szívébe zárta, mivel nagyon sok gyermeket, felnőttet, több esetben az ügyeleti munka után is gyógyította, kezelte. A megváltozott életkörülmények, a sokféle újfajta betegség, az ezerféle gyógyszerek megjelenése mind-mind nagyobb feladat elé állítják.

Köszönet illeti munkájukért és emberségükért a doktornő mellett dolgozó szakápolókat, az asszisztenciát, s örülhetünk annak is, hogy van a falunkban védőnő és gyógyszerész is. Az egészségügyiek munkáját azok tudják igazán értékelni, akik rájuk szorulnak naponta, hetente vagy akár csak alkalomszerűen.

Ha már kis községünk egészségügynél tartok feltétlenül említést érdemel a fiam is (Fáczán Attila), aki fogtechnikusként szolgálta a falu lakosságát. Jól emlékszem, hogy nem ismert sem vasárnapot sem pedig ünnepnapot. Ha netán a locsolkodás napján vittek hozzá egy törött fogsort, máris javította, hogy viselője tovább élvezhesse a húsvéti ünnepet. De ha a helyzet úgy kívánta, s éppen egy súlyosan mozgáskorlátozotthoz hívták, autóba ült s már indult is segíteni. Nem az elfogultság beszél belőlem, de örülhetünk, hogy a mi kis falunkban ilyen is van.