Újra itthon, újra a bányánál

Két év katonai szolgálat után 1953-ban visszakerültem a rózsai szénbányákhoz, az akkor már termelő IX-es aknához. Szalaglakatos beosztást kaptam. Ekkor már modern, gépesített termelés folyt, s az addig használt szénszállító csillék szinte teljesen kiszorultak a bányából és helyüket elfoglalták a folyamatos üzemmódot biztosító gumihevederes szállítóberendezések. A szükséges munkaerőt nagyobb részben rózsaszentmártoniak alkották, ugyanakkor a szomszédos településekről is szállítottak munkásokat a három harmados műszakba. Mivel egyre több nőt is alkalmaztak földalatti gépek kezelésére, így a férfiakat olyan feladatkörökbe osztották, amelyek fizikálisan nehezebbek voltak.

Közben a bányavezetőség határozata alapján, a vájárok utánpótlása céljából, beindították a vájárképző szakiskolát Az intézménybe sok helybéli és környékbeli fiatalt is felvettek, majd képeztek szakemberré. Rózsaszentmártonban a lignit széntermelés az 1950-1960-as évekig fénykorát élte, mivel olyan hatalmas, rekord mennyiségű szenet hoztak a felszínre, amennyit addig soha.

A bányánál megalakultak a szocialista brigádok és beindult a verseny is közöttük. Az iparosok külön brigádokat szerveztek. Villanyszerelő, kaparós, szalagszerelő csoportok alakultak többek között. Vezetőik Teréki István, Papp József és Havellant János voltak. Az iparosok munkájától nagyban függött a termelés. Ezért gyakran előfordult, hogy a gépek szerelése, a villamoshálózat kiépítése vagy javítások miatt 40-42 műszakot dolgoztak le egy hónap alatt.

Rózsaszentmárton szénvagyona gazdag volt, különösen a VII/A és a IX-es aknáké. Mindkét bányában a fúrások azt igazolták, hogy a felső szénréteg alatt még egy acélosabb, több kalóriájú széntelep helyezkedik el. Ennek kitermelése újabb technikát igényelt, ezért úgynevezett ereszkéket is alkalmaztak. Ennek a széntelepnek a fellelése meghosszabbította a rózsaszentmártoni bányák élettartamát.