Az újrakezdés évei
(Vége a háborúnak)

Az élet nagyon nehézkesen kezdett rendeződni, az élelmiszer tartalékokat is sok család felélte. Nem volt ritka, némelyek másokhoz mentek kölcsönkérni. Akkor ez nem volt szégyen. Egyre nagyobb lett a szegénység, de az emberek kezelni tudták a kialakult helyzetet. Szívesen segítettek egymáson az emberek. A módosabb gazdák azt mondták: „Majd megadod, ha neked is lesz.” Vagy: „Majd eljössz a nyáron segíteni a határba.” A jó szándék, a segítő kéz nyújtása ekkor egyáltalán nem hiányzott a rózsai emberekből. A határban még nem lehetett dolgozni, aminek több oka is volt. Egyrészt túl sok volt a földekre telepített gyalogság elleni taposóakna, ami több ember tragédiáját is okozta. Másrészt pedig viszonylag sok volt az elesett katona is. Több fiúval együtt én is láttam, amikor lovas kocsin egymásra rakva vitték a halottakat a temetőbe, ahol közös sírba temették őket. Pesti Lajos bácsira emlékszem, aki nagyon sokat dolgozott a temetkezéseken. Örök emlékek maradtak ezek a megrázó esetek, mint ahogyan a következő történet is.

Közeledett 1945 tavasza, amikor is édesapámmal kimentünk a határba, hogy levágjuk a lábon maradt kukoricaszárat. Munka közben, ahogyan haladtunk előre, egyszer csak egy orosz katona holttestét pillantottam meg a földön a kukoricaszárak között.

Mivel az időjárás is napról-napra jobbra fordult, egyre többen merészkedtek ki a földjeikre. Összeszedték az ott maradt lőszeres ládákat, szétszórt töltényeket, hüvelyeket, géppuska hevedereket és azt a tengernyi „slapnerot”, melyet az aknavetőknél használtak lövedékként.

További feladatot jelentett a földben maradt cukorrépa betakarítása, hiszen a háziasszonyok ezekből nyerték azt az édesítő szirupot, amely a cukrot helyettesítette.

Amikor aztán a bányából is visszatértek azok a családok, akik ott vészelték át a háborús heteket, megkezdődhetett a vágatok takarítása is. A villamos áram hiánya miatt kézi szivattyúkkal víztelenítettek, valamint a kötélpályák rendbetétele is bőven adott munkát. Az áramszolgáltatás még országos viszonylatban sem volt megoldott, ugyanakkor a rózsai szakemberek a nemesítőnél olyan áramfejlesztő-berendezést alkottak, amely ellátta úgy a bányát, mint a falut villamos energiával. Lassan beindult a széntermelés is. Fölöttébb szüksége volt erre a nyersanyagra az országnak.

A bánya működésének bizonyos feltételeit a falunkban állomásozó Szovjet Katonai Parancsnokság biztosította. A bányászokat karszalaggal látták el, melynek a hordása kötelező volt, felirata pedig: „Sakta robot”. Az ilyen feliratú karszalagost nem lehetett teherautóval „málenykij robot”-ra vinni. Még ma is élnek olyanok, akiket reggelenként tehergépkocsira ültettek vagy állítottak és napi munkára vittek a selypi cukorgyár udvarára. De nem ám a cukorgyártás folyamatát segíteni, hanem a háborúból visszavont harcászati eszközöket, ágyúkat, tankokat, katyusákat takarítani, olajozni, stb. Volt egy jó oldala is ennek a dolognak, ugyanis a hatalmas tartályokban ott maradt melasz-szirupot haza lehetett vinni kisebb edényekben, amit aztán szintén édesítőszerként lehetett felhasználni. Ugyanakkor különböző erjesztési folyamatok révén pálinkát is lehetet belőle készíteni. Ennek okán még önként jelentkezők is akadtak erre a „kis munkára”.

Közben a rózsaszentmártoni szénre egyre nagyobb szükség lett. A beüzemelt kötélpályán ismét beindult a szénszállítás az Apc-Zagyvaszántó vasúti állomáson levő széntároló bunkerhoz. A megnövekedett termeléshez egyre több munkásra volt szükség, ezért 1945. május 2-án viszonylag sok női és férfi munkaerőt vettek fel. A férfiakat főleg földalatti munkára, míg a nőket meddőválogatónak külszíni feladatok ellátására. A bányánál létrejött a szakszervezet, melynek indítványára bányász- és katona özvegyeket vettek fel 8 órás munkára. Azok a fiatalok, akik a háború előtt úri családoknál voltak alkalmazásban, folyamatos munkaviszony alapján kerültek meddőválogatónak a törőhöz, osztályozóhoz. Az erősebb és idősebb fiúk pedig mehettek a bányába vízhordónak vagy csatlósnak.

Itt ismét összehozott a sors néhány volt iskolatársammal, mint például Dóra Győzővel, Varga Istvánnal, Nagy Jánossal. Azzal a Nagy Jánossal, akivel gyermekkoromban együtt játszottunk, a Vízvári-tanyán napszámosként dolgoztunk, majd végül a barátságból komaság lett.

Az ország akkori vezetése a magyar bányáktól egyre nagyobb szénhozamot, széntermelést követelt meg, mivel az erőművek többsége és a vasúti közlekedés is széntüzelésű volt. Ezen kívül a lakosság igényeit is ki kellett elégíteni. Ekkor a lignitbányászat centruma Rózsaszentmárton volt. Újabb és újabb vágatokat tártak fel. A megnövekedett feladatokhoz még több munkaerőre volt szükség. Így nem csupán a helyi lakosság foglalkoztatása oldódott meg, hanem a környékbeli településekről is járhattak ide dolgozni az emberek.

1945 szeptemberében minden fiatal munkást behívtak a szakszervezeti irodába és közölték velünk, hogy felvettek bennünket a Bányász Szakszervezet tagjai sorába és aláírtuk a belépési nyilatkozatot. Csaja Sanyi bácsi volt az akkori titkár, a bizottság tagjai pedig Kalyó Pál, Nagy János és Zsila Lajos. Egyikünk sem tudta még akkor, hogy mi az a szakszervezet, csak jóval később egy gyűlésen tudtuk meg, hogy a bányászok érdekvédelmét szolgálja.

Időközben 1945 végén és 1946 elején létrehozták a bányászok és a bányász családok szociális helyzetének javítása céljából a magazin típusú vételezési formát. A raktári polcokon azonban kevés áru volt. Mivel a malmokban is beindult némi termelés, így a beszerzők, ha kis mennyiségben is, de tudtak vásárolni a magazin számára kukorica-, árpa- és búzalisztet. Az egész országban kialakult egyfajta cserekereskedelem. Például a beszerzők is vittek szenet a malmoknak liszt ellenében. A falubéli emberek is alkalmazták ezt a módszert. Az Alföldre szállítottak bort kenyérért és búzáért cserébe.

A falu határában is elkezdődtek a munkálatok úgy a szőlőültetvényeken, mint szántóföldeken. Nagyon kevés ló és szarvasmarha maradt, így a teheneket is járomba fogták szántani, szenet hordani és egyéb más jellegű munkára. A falu tejjel való ellátását az egyre szaporodó kecske állományból nyert tejből biztosították. A kecskéket, igénytelenségük miatt, a szegény emberek tehenének is tartották, mivel egy kecske egy 5-6 tagú család napi tejszükségletét kielégítette. Ezek az állatok az akácfa levelétől az egyéb más fűféleségekig szinte mindent megettek válogatás nélkül.

Sajnos az 1945-ös termés gabonafélékből és takarmányból az előző évekhez viszonyítva – főként a háború előtti éveket tekintve - egyötöde, a szőlőtermés pedig majdnem a fele volt. A lakosság megpróbált mindent megtenni a létfenntartás érdekében. Több olyan ember is jelentkezett bányamunkára, akinek egyébként 4-5 hold földje is volt. Mivel nem látták biztosítottnak a csupán földből való megélhetést, ezért választották ezt a kettős életvitelt. Sajnos ezeket az embereket később elnevezték kétlaki munkásoknak. Véleményem szerint inkább tisztelni kellett volna őket, mintsem illetlen jelzőket ragasztani rájuk.