Köszönet a sok szeretetért

A közelmúltban, hosszan tartó súlyos betegség után, 55 éves korában elhunyt szeretett barátunk ifjabb Varga István. Temetése 2010. július 24-én volt a rózsaszentmártoni temetőben római katolikus szertartás szerint. Utolsó útjára sokan elkísértük. 2010. július 28-án levelet kaptunk kedves feleségétől, amelyet az alábbiakban teszünk közzé.

Drága Barátaink, HÁTTÉRCSAPAT!

Homály volt a szememen szombaton, mert egy ilyen esemény után, mégis csak a temetés napja a legnehezebb – aztán lehet kicsit azért is, mert biztonsági okokból reggel a szülőkkel együtt én is kaptam – kértem is – egy támogató injekciót – és nem is tudtam meglátni, mennyien eljöttetek személyesen ebbe a csodálatos kis falucskába ahova az én Uram hazavágyott.

De éreztem a jelenléteteket. Nemcsak én, Ő is.

Azokét is, akik vagy akadályoztatásuk miatt, vagy azért mert el sem jutott a távozás és a temetés híre hozzájuk nem tudtak eljönni.
Azt hiszem én elég nagy voltam, vagyok a lelkek ápolásában – elnézést a nagyképűségért –, de ehhez mindig a nagy írók, bölcsek, hatalmasok, meg az örökké bújt könyveim segítségét vettem igénybe.

Most viszont bajban vagyok, mert nincs kihez forduljak, hisz nem nagyon lehet szavakba foglalni azt a szeretetet, amit egyszerre ránk zúdítottatok.
Talán tömören ennyi:

SZERETNI ÉS SZERETVE LENNI.

De szeretném köszönetemet kifejezni, magam, a szülei és az egész család nevében, s ennek a köszönetnek a kifejezéséhez persze, hogy nem találok szavakat. Az egyik jelenlévő barátomnak azt mondtam, nem gondoltam, hogy a szeretet súlya alatt is „össze” lehet roppanni.
Biztos vagyok benne, hogy akik eljöttek, hírét vitték a kis falucskának, s kérlek mivel tudom, hogy sokan jártok az országban erre-arra, ha ott visz el utatok, tekintsetek a sírjára.

Ha szeretnétek és módotokban áll, jelezzétek, hogy adózhassunk vendégszeretetének, szóljatok és elmegyünk az onnan feljebb menve kb. egy kilométerre lévő pincénkbe meginni egy pohár bort az emlékére.

Azt is kérem, hogy bocsássanak meg azok, akiket az idő rövidsége és a „lebegő agyam” koncentrációhiánya miatt sem az elmeneteléről, sem a temetésről nem értesítettünk. Nagyon sokat segítettek a gyerekek, de ami a logisztikázást illeti, ez ügyben most nem voltam a helyzet magaslatán.

Azt hallottam, hogy 3-400 ember volt a temetésen. Szerettem volna, ha mindenki, akinek nem volt olyan kötelezettsége, hogy rögtön el kell menjen, jöjjön el a nem messze lévő „fogadóba” hogy pár szót válthassunk és adózzunk barátságunknak, ismeretségünknek és ismételten csak hangsúlyozni tudom, a vendégszeretetének. Jó lett volna mindannyitokat kicsit magamhoz ölelni.

De én is tudom, hogy szerettek és a jövőben, azt az energiát, amit kettőnknek adtatok a teher elviseléséhez és a harc megvívásához, nyújtsátok nekem, hogy tudjak jól talpon maradni és tenni a dolgomat és menni tovább.

Igyekszem megmaradni ugyanolyan jó barátnak és embernek, mint eddig. Ölellek BENNETEKET.

(Mivel sokan érdeklődtek, hogy megkaphatnák-e a két elhangzott verset, ezért azt is elküldöm egy fényképpel. A temetésen hallott dalokat pedig Roxána lányunk énekelte fel CD-re).

A levelet az én drága menyem, de inkább így szoktam mondani, hogy lányom, – csak úgy még sokan nem értik, amikor négy gyermekről beszélek – segít majd eljuttatni hozzátok, és kérlek ti is adjátok tovább annak, akiről én nem is tudtam, vagy tudok, hogy ott volt és kijár neki is a köszönet. Remélem, nem lesz teher, ha valaki kétszer kapja meg.

És önző módon kérem, jelezzetek vissza, hogy eljutott hozzátok a levél…

Varga Istvánné – Róza