Tisztelt Ünneplő Közönség!

Rózsaszentmárton községben 23 civil szervezet tevékenykedik, taglétszámuk közel 800 fő, vagyis a lakosság hozzávetőlegesen 40%-a tagja valamelyik önszerveződő közösségnek. Munkájukkal nagymértékben hozzájárulnak a település kulturális- és sportéletének színesítéséhez,lehetőséget biztosítanak az állampolgárok szabadidejének kulturált eltöltéséhez.

Az idén 10. éves fennállását ünneplő Kertbarátok Klubja is aktív szereplője a település életének. 2006 őszén alakultak, céljaik között szerepel a virág- és dísznövénykedvelő rózsai emberek összefogása, a kertépítési- és ápolási ismeretek bővítése, szakmai előadások szervezése. Fontosnak tartják a jó példák átadását, a faluszépítésben való közreműködést.

Klubfoglalkozásaik változatosak: virághagymák cseréje, ápolási tanácsok, szép kertek meglátogatása, lekvár és savanyúság kóstolás, adventi koszorú-készítés, biokertészeti előadások.

Évente több kirándulást szerveznek, voltak már többek között a Budapesti és Szigetszentmiklósi virágkiállításon, a Szombathelyi Jeli Arborétumban.

Az Önkormányzat számíthat rájuk a társadalmi munkában, évekig besegítettek a Templom-tér virágosításába, gondozásába, a bécsi diákok által ajándékozott díszfák és virágok elültetésében is közreműködtek, rendbe tették az orosz katonai emlékmű környékét.

Gratulálunk a jubileumhoz, tisztelettel megköszönjük eddigi tevékenységüket, további erőt, egészséget kívánunk munkájukhoz.

Pestiné Sisa Ildikó méltatása egy rendhagyó laudáció, hiszen az Ő általa leírt visszaemlékezés a következő:

"1958. szeptember 26-án láttam meg a napvilágot a régi hatvani "kastélykórházban". Szüleim, nagyszüleim örömére már akkor jó húsban lévő, egészséges kisbaba voltam. Egyke gyermek lévén sok mindent megkaptam, de leginkább nagymamám és nagypapám járt a kedvemben, hiszen velük töltöttem a nap legnagyobb részét. Anyukám az "Egyetértés" termelőszövetkezet főkönyvelője, édesapám pedig a petőfibányai gépüzem műszaki előadója volt. Munkájukat felelősségteljesen végezték, velem szemben is mindig szigorúak, következetesek voltak, sosem kényeztettek el.

Általános iskolai éveimet 1964. szeptemberében - a mostani ÖNO épületében - kezdtem Sárika nénivel. Egy olyan tanító nénivel, akit mindenki imádott, akitől rengeteg szeretetet, tudást kaptam, aki éveken keresztül zongorázni is tanított. Talán nem véletlen, hogy ő is Gyöngyösről járt Rózsaszentmártonba, tisztelte, szerette az itteni embereket, s aktívan részt vett a falu életében. Amikor elkészült a jelenlegi iskola új része, már mi is itt tanultunk tovább. Szívesen emlékszem vissza a boldog úttörőévekre, ami ideje alatt őrsvezető voltam, játszottam a Szemán Béla igazgató bácsi által vezetett fúvószenekarban, és tagja voltam a színjátszó csoportnak is, közben pedig heti két alkalommal a hatvani zeneiskolában koptattam a billentyűket.

Középiskolai éveimet is ebben a városban töltöttem 1972-1976-ig a Bajza József Gimnázium orosz tagozatán. Kevesen voltunk az osztályban, igazi közösséggé alakultunk. Még ma is tartjuk egymással a kapcsolatot, találkozókat szerveznek, ahová szívesen jönnek. Mivel még a gimi 4. osztályában sem tudtam, hogy mi leszek, ha nagy leszek, ezért szüleim tanácsára a Jászberényi Tanítóképző Főiskolára felvételiztem. Tanítói diplomámat 1980-ban szereztem meg levelező tagozaton. Ének-zene szakkollégiumra jártam, ami nagy segítségemre volt a továbbiakban, hiszen első munkahelyemen, Ecséden, rögtön éneket kellett tanítani a felsős osztályokban. Nagy kihívást jelentett, mert még 18 éves sem voltam, és egy ilyen "laza" tantárgy óráin kellett lekötnöm a 2-3 évvel fiatalabb gyermekek figyelmét. Néhány hét után aztán sikerült elnyernem a kamaszok barátságát, de egyben tiszteletét is.

1979. szeptemberében végre sikerült visszakerülni a jó kis rózsai iskolámba, volt tanáraim közé, de nem mint diák, hanem mint egy zöldfülű kolléga, aki még segítségre szorul, akinek még rengeteg tanulnivalója van. Sikerült gyorsan beilleszkednem a közösségbe, fiatalos lendületemmel, néha meggondolatlan szókimondásommal némi színt vittem a testület életébe.

Munkám mellett a községi ifjúsági klubbot is vezettem. Sok fiatal gyűlt itt össze, hogy hasznosan töltse el szabadidejét. Versenyeken, találkozókon vettünk részt, "Aranykoszorús" ifjúsági klub lettünk. Baráti és több, mint baráti kapcsolatok szövődtek itt. Én is itt ismertem meg páromat, Pesti Aurélt, akivel 1981. júniusában házaságot kötöttünk. Szerettünk volna mi is önálló családot, külön a szülőktől, ezért Gyöngyösre költöztünk. 1982-ben megszületett kislányunk, Anikó, 1985-ben pedig kisfiunk, Csaba. A család boldogsága azonban rövid ideig tartott. Férjem hosszan tartó betegség után örökre elbúcsúzottt tőlünk. De az élet megy tovább, a munkámat folytattam, a gyermekeimet pedig próbáltam becsületes emberekké nevelni. A nehéz időszakban nagyon sok segítséget kaptam az odaadó szomszédoktól, a barátoktól és munkatársaimtól.

Rózsaszentmártonban először a 3. és 4. osztályban tanítottam, majd amikor Tasiné Erzsike nyugdíjba vonult, megkaptam az 1. osztályt. Nem szívesen vállaltam el, mert féltem az új kihívástól, de az akkori igazgatóm, Gubis Istvánné bízott bennem, képesnek tartott  ennek a nehéz, de egyben a legszebb feladatnak az ellátására. Sokat tanultam tőle az együtt töltött évek alatt. Szívesen emlékszem vissza az általa szervezett, jó hangulatú testületi kirándulásokra. Felejthetetlenek a nyári táborok, ahol sokszor 70-80 gyermekre vigyáztunk éjjel-nappal, gondoskodtunk a programoktól, na meg a bőséges ennivalóról. Az osztálykirándulások és erdei táborok is élménydúsak voltak. Ilyenkor nemcsak a gyerekeket ismertük meg jobban, hanem a kollégákkal is szorosabb, személyesebb lett a kötődésünk egymás iránt. Jó kapcsolatot sikerült kialakítani a szülőkkel, akik sokszor egy-egy névnapi összejövetelre, egy kis kerti partira is meghívtak. Egy ilyen alkalommal ismertem meg mostani páromat, Attilát, akivel már lassan 16 éve együtt vagyunk jóban, rosszaban, akire én is és a gyermekeim is kezdettől fogva számíthatunk.

Az utóbbi 23 évben a legkisebbek jutottak nekem az iskolában. Több, mint 200 kis nebulót tanítottam meg írni, olvasni, számolni. Mindig izgalommal vártam az új osztályomat, előítéletek nélkül. Elfogadtam a gyerekeket erényükkel, hibáikkal együtt, hiszen csak így tudunk azokon alakítani, változtatni. Csodálatos dolog volt átvezetni  őket a játék világából a munkás életbe. Mindig az volt a fontos számomra, hogy a gyermekek jól érezzék magukat, örömmel jöjjenek az iskolába, ahol sok-sok ismeretet, tudást tudjak nekik adni. Egy mosoly, egy simogatás semmibe nem került, de van, akinek sokat jelentett.

Néptáncot, gyermekjátékokat is tanítottam az alsós osztályokban. Csoportjaimmal sokszor szerepeltünk sz iskolai, községi rendezvényeken, sz ecsédi Folklór fesztiválon 2. díjat nyertünk.

Mindig fájó volt egy-egy osztálytól elbúcsúzni, továbbengedni őket, hiszen 2 év alatt annyira összeszoktunk, hogy már egymás szeméből is tudtunk olvasni. Most viszont többszörösen is fáj a búcsúzás, mert nem egy osztálytól, hanem az egész iskolától, a szeretett munkatársaktól, a kedves kis falutól köszönök el. Attól a közösségtől, azoktól az emberektől, akiktől csak a szépet és jót kaptam, akik támogattak, megbecsültek, tiszteltek. Nélkülük ezt a megtisztelő kitüntetést sem tudnám átvenni. Remélem, időm és egészségem is megengedi, hogy minél gyakrabban visszatérjek második otthonomba, Rózsaszentmártonba."

A visszaemlékezés önmagáért beszél. Pestiné Sisa Ildikó a klasszikus pedagógus megtestesítője, a község meghatározó tanáregyénisége volt közel 40 éven keresztül. Azon kevesek egyike, aki hivatásának és egyben örömforrásnak is tekintette nevelői munkáját.

Emberi, pedagógusi magatartása, a gyermekekkel való sokoldalú törődése, értékközvetítése mindenki számára ismert és tisztelt. Méltán került számára odaítélésre a Rózsaszentmárton Községért Kitüntető Díj magas színvonalú pedagógusi munkája, a község fejlődésének elősegítése érdekében kifejtett tevékenysége elismeréseképpen.

Szívből gratulálunk, további erőt, egészséget, boldog életet kívánunk családja körében.

Báti István méltatása:

Báti István 1972. június 21-én Hatvanban született. Négy éves koráig lakott szüleivel együtt Rózsaszentmártonban az apai nagyszülőknél, a Kossuth Lajos út 52. szám alatt.

Általános iskoláját Hatvanban végezte, majd a Gyöngyösi Vak Bottyán János Szakközépiskolában általános gépszerelő és karbantartó végzettséget szerzett. Dolgozott a hatvani cukorgyárban, majd számítástechnikával kezdett foglalkozni. Jelenleg a Generál Electric Veresegyházi gyárában dolgozik robotprogramozóként.

Édesapja nyugalmazott katonatiszt, édesanyja adminisztrátor, testvére, Péter robotkezelőként szintén a GE-ben dolgozik. Felesége, Éva, a Gyöngyösi Bugát Pál Kórházban ápoló, gyermekeik 6 és 2 évesek.

István kora kisgyermekkora óta kapcsolatban van a zenével. Másfél évesen már gyönyörűen énekelt, hangszalagra véve szülei meg is örökítették az első szárnybontogatásokat. Jó hallása a Hatvani Zeneiskolában is megmutatkozott, ahol furulyázni tanult.

Tizennégy évesen, szülei indíttatására kezdett el citerázni a Hatvani Helyőrségi Nyugdíjas Klubban. Itt tapasztalta meg először a népzene varázsát, a citera mágikus vonzását, ekkor köttetett meg életre szóló barátsága a hangszerrel. A népzene mellett a közösségi életbe is betekintést nyerhetett, megtapasztalta, hogyan működik egy önszerveződő civil szervezet, amelyben békésen megférnek egymás mellett a fiatalok és az idősebb korosztály is.

14 éves korától állandó résztvevője aTiszakécskei citeratábornak, amely összefogja a honi és a határon túli citerásokat. Ez a tábor az érték és a mérték otthona, talán nincs is még egy olyan közösség a világon, amelyik ötezer lelket számlálva ilyen szellemi kincstárat tudott létrehozni. Itt ismerkedett meg Pribojszky Mátyás citeraművésszel, citeraoktatóval, a citeravilágviszonylatban is legnagyobb magyarországi nagymesterével, akinek tanterme volt az egész Kárpát-medence, több ezer tanítvánnyal. Istvánőt tekinti első mesterének, tőle leste el a szakma rejtelmeit.

15 évesen már tagja volt a Horti Citerazenekarnak. Első önálló zenekarát 1994-ben alapította. Elmondása szerint soha nem akart vezető lenni, de valahogy mindig megtalálta a feladat. A Horti Hortenzia zenekarral addig kevéssé ismert és elfogadott utat jártak be Pribojszky Mátyás módszerét alkalmazva. A többszólamúság, valamint a lúdtoll helyett pengetővel való játék a népzenészek körében még úttörő módszernek számított, és elfogadása sokáig váratott magára.

Másik mesterének a rózsaszentmártoni citeratalálkozókról már jól ismert és tisztelt Szőke Sándor citeraművészt tartja, akivel a mai napig heti szinten találkoznak. Az ő egyedi, irigylésre méltó játékstílusából is sokat tanult.

Mesterei nyomdokain kezdett el citerát tanítani a Tiszakécskei táborban, valamint a Kecskeméti Alapítványi Zeneiskolában. Időközben Magyarország minden tájegységét bejárta, tanította a citerát kicsiknek és nagyoknak. A Felvidék magyar ajkú településeire is eljutott, ahol nagy szeretettel fogadták. Közvetlensége, a zene iránti alázata sokakat megnyert a citerázásnak.

Báti István tanítványai közül sokan végeztek, illetve jelenleg is tanulnak a Zeneakadémián: Juhász Kitti, Ludányi Noémi, Borzovári Róza, Dragony Gábor a jelen és a jövő nagy reménységei. Utóbbi a Népművészet Ifjú Mestere címet is átvehette Balog Zoltántól, az Emberi Erőforrások Minisztériuma miniszterétől 2015-ben.

István több hangszeren is játszik, otthonában a citerák mellett békésen megfér a harmonika, a hegedű, a mandolin, a furulya és a gitár. Egyensúlyban van életében a család és a zene, felesége mindenben segíti. Elégedett embernek tartja magát, a földi javak gyűjtése helyett zenei élményekkel, tudással és zeneszeretettel gazdagodott. Hitvallása szerint reményt kap a népdalokból, szeretné átadni a következő nemzedéknek a zene iránti tiszteletet, alázatot. Küldetésének tekinti a magyar népzenei hagyomány, mint szellemi örökség ápolását.

A mai napig erősen kötődik Rózsaszentmártonhoz, gyermekkori élményeinek helyszínéhez, innen szívta magába a paraszti kultúra intelligenciáját, a többletterhek elviselésének képességét.

Ezért is szívesen vett részt 2009-ben a helyi Rózsafa citerazenekar alapításában, amelynek a mai napig művészeti vezetője. A rózsai emberek szívesen csatlakoztak a kezdeményezéshez, az Általános Iskola tanárai, Huczkáné Kiss Katalin és dr. Pajtók Istvánné, valamint Vellai Ferenc népzenekedvelő nagyban segítették és segítik a mai napig a közben megalakult Rózsaszirom és Szirmocska zenekar munkáját. István a mestere Vellai Ferikének is, akit szívesen tanít citerázni, mivel megvan benne az érzékenység, az akarat, a tehetség, és aki idén a Felszállott a páva tehetségkutató műsorban a területi döntőig jutott.

A rózsaszentmártoni citerazenekarok állandó résztvevői úgy a községi, mint a térségi rendezvényeknek, messzire viszik Rózsaszentmárton hírnevét. Igazi örömzenélés az övéké, a kisgyermekektől az idősebb korosztályig egy csapatként tevékenykednek, mondhatni nemzedékeken átívelő hidakat építenek a népzenével. Hétről-hétre rendszeresen gyakorolnak, fejlődésük mindenki számára nyomon követhető.

Rózsaszentmárton község megbecsüli az innen származó és itt alkotó jeles embereket, akik hozzájárulnak Rózsaszentmárton hírnevének öregbítéséhez. Rózsaszentmárton Község Önkormányzata, Báti István részére a rózsaszentmártoni és a magyarhoni népi kultúra, a népzene elismertsége, népszerűsítése és tanítása érdekében végzett kiemelkedő tevékenységét elismerve a Rózsaszentmárton Községért Kitüntető Címet adományozta részére.

Szívből gratulálunk a díjhoz, további erőt, egészséget és kitartást kívánunk munkájához.

Az eseményen készült fényképek ide kattintva tekinthetőek meg.